 Merényi Zoltánnak hívnak, baptista lelkipásztor vagyok, jelenleg Békésen élek.
Vallásos családból származom. Bár szüleim nem igazán gyakorolták hitüket, minket gyerekeket azért hittanra járattak. Büszkék is voltak rá, hogy abban a rendszerben, amikor mindenki ateista nevelést kapott, ők vallásosan nevelik gyermekeiket. Én azonban ki nem állhattam a hittanórákat, mivel nem értettem semmit a papunk teológiai fejtegetéseiből. Gyakran ellógtam az alkalmakról, olyankor viszont a papunk mindig számon kérte rajtam, hol voltam.
Majd, mivel rossz gyerek voltam, nem lehettem első áldozó, majd bérmálkozó. Az is ellentmondásos volt bennem, hogy amíg szüleim azt akarták, hogy járjak templomba, ők egészen máshogy éltek. Állandóak voltak a konfliktusok, én pedig soha sem értettem, miért.
Kitartottam egészen tizenhat éves koromig a vallás mellett, akkor azonban meghalt édesapám, az az ember, aki talán a legközelebb állt hozzám. Emlékszem napokig nem beszéltem senkihez, minden kétséges lett számomra. Istenről azt gondoltam, hogy nem létezik, ha pedig létezik, akkor Ő a leggonoszabb lény, aki csak szenvedéseket okoz az embereknek.
Úgy döntöttem többet nem járok templomba, viszont elkezdtünk a barátaimmal szórakozni járni. A diszkókban és a kocsmákban kezdtem megérezni, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme. Minden buli ugyanolyan volt: ittunk, táncoltunk, kitomboltuk magunkat, s közben belül fázott a lelkem. Többet akartam, mint pillanatnyi gyönyört, s vágytam a tisztaság után. Mindenütt önzést, emberi játszmákat láttam, amitől idegenkedtem. Megpróbáltam magyarázatot keresni arra, ki is vagyok valójában, s hogy miért is élek. Ezek a kérdések vezettek el a filozófiához. Kezdetben Schopenhauerért rajongtam, tetszett az a cinikus gondolkodás, ami könyveiből áradt, majd rajta keresztül merültem bele az egzisztencializmusba. Úgy érzetem ezek olyan emberek, akik azokkal a kérdésekkel foglalkoznak, amikkel én is. Sorba olvastam ki Camus, Sartre, Kierkegaard és Heidegger könyveit. Fejem tele volt elméletekkel, de egyik elmélet sem adott megnyugvást lelkemnek.
Csapongtam az egyik tanítástól a másikig. Közben beiratkoztam karatézni is. Szinte fanatikusan, minden edzésen ott voltam, s gyorsan haladtam előre benne.
Majd szép lassan belekeveredtem az okkultizmusba is. Először csak az ufológiával, keleti vallásokkal foglalkozó könyveket kezdtem olvasni, majd elkezdtünk asztalt táncoltatni. Kezdetben ez is jó játéknak indult, de később nagyon komollyá vált. Gyakran voltak félelmeim, rémálmaim, egyszer kis híjján megkaparintott magának az Ördög. Ha Isten nem segít, akkor már biztos az elmegyógyintézetben lennék.
Egy idő után annyira megrémültem az okkultizmustól, hogy inkább a filozófiába fektettem energiáimat: “az mégis csak biztonságosabb”. Mire 19 éves lettem lelkileg teljesen kiégtem. Nem tudtam már lelkesedni semmiért. Közöny volt bennem minden iránt, s nem érdekelt mi lesz velem a jövőben. A sok elméletből azt a világnézetet szűrtem le magamnak, hogy az élet maga értelmetlen, csak mi emberek találunk ki magunknak magyarázatot arra, hogy mi az igazság. Megvetettem az embereket, akik ebben az abszurd világban megpróbálnak otthont teremteni maguknak, s nem törődnek azzal, hogy minden jelentéktelen, az egész létezés nevetséges.
Ebben az állapotomban talált rám régi barátom, középiskolai osztálytársam, aki Budapesten tanult, s ott tért meg Jézushoz. Elkezdte nekem mondani, hogy ő megtalálta az igazságot, s hogy most Jézussal teljesen másként látja a világot, az életet. Ez engem nagyon bosszantott, elkezdtem vele vitatkozni. Nem tudtam elfogadni, hogy a kereszténységnek van még ma is üzenete ebben a posztmodern valóságban. Többször eljött hozzám, s soha sem az volt számomra jelentős, hogy mit mondott Istenről, hanem az, hogy kezdtem felfedezni ebben a barátomban azt, ami belőlem hiányzik: a szeretetet és a békességet.
Kaptam tőle egy Bibliát, amit eddig még soha sem olvastam, azt hittem ez az a könyv, amiben a szentek életéről írnak. Megdöbbenésemre teljesen más dolgokat találtam benne. Kezdetben a könyv bölcsessége ragadott meg, majd Isten elkezdett a szívemhez szólni. Az Újszövetséget kezdtem olvasni, Jézus életét. Nem mondom, idáig is hallottam már róla gyermekkoromban a templomban, de soha sem éreztem azt, hogy nekem lenne valami közöm az Ő életéhez. De akkor, az evangéliumok olvasása közben egészen másként éreztem magam, ilyet még soha sem tapasztaltam egyetlen filozófia könyvnél sem.
Úgy érzetem miközben olvasom a Szentírást, az egész gondolkodásom megváltozik.
Rájöttem, hogy nem az a problémám, hogy nem hiszek Istenben, hanem az, hogy nem bízok benne. A lázadás sodort távol Tőle, de miközben olvastam Jézusról, aki úgy szeretett minket, hogy kész volt meghalni értünk a kereszten fellobbant bennem a vágy, hogy közel kerüljek Teremtőmhöz, Megváltómhoz.
Mikor Jézus keresztrefeszítéséhez érkeztem, felfakadt szívemből a kérdés: miért? Rögtön belémhasított a gondolat: miattam. Összetörtem, s elkezdtem segítségül hívni Istent. Nem tanultam, hogyan kell, de elkezdtem imádkozni. Kitártam az életem Isten előtt, beismertem bűnösségemet, lázadásomat, majd eltöltött az a mennyei öröm, amit azelőtt soha sem tapasztaltam. Éreztem Isten megbocsátotta bűneimet: kegyelmet nyertem.
Ezek után kerestem gyülekezetet magamnak, s találtam testvéreket a Soproni Baptista Gyülekezetben. Mióta megbékéltem Istennel, életemnek egy célja van, hogy Őt jobban megismerjem, s hogy Őt szolgáljam minden lépésemmel.
1994 nyarán merítkeztem be három hittestvéremmel együtt a soproni fedett uszodában. A legnagyobb örömöm az volt, hogy ott voltak azok a barátaim, akikkel régen együtt szórakoztam.
Azóta többen már az Úr gyermekei. Mikor készültem a bizonyságtételem elmondására, féltem, de mire én kerültem sorra, minden félelem eltűnt. A megtérésem után akkor éreztem legjobban, hogy Isten ott áll mögöttem, s tudtam, hogy ezzel tökéletesen lezártam azt az életet, amit azelőtt éltem, hogy megtapasztaltam volna Isten kegyelmét.
A megtérés és bemerítkezés után Isten csodálatos módon vezetett. Nem hittem volna, hogy később elhívást kapok arra, hogy teljes időmmel Neki szolgáljak. Már a megtérésem után éreztem, hogy Isten szolgálatban akar engem látni. Eleinte házi csoportokat vezettem, majd prédikáltam a kis gyülekezetünkben. Nagy lépést jelentett az, mikor a Falumisszióval evangelizálni kezdtem. Az évek során érett meg bennem az, hogy Isten terve az az életemmel, hogy lelkipásztor legyek.
2000-ben jelentkeztem a Baptista Teológiai Akadémiára, és 5 éven keresztül itt készültem a szolgálatomra. Meghívást kaptam a Békési Baptista Gyülekezettől társlelkipásztornak, amit az Úr előtt megharcolva fogadtam el. 2005. október 1-én avattak fel, azóta a békési gyülekezetben szolgálok. |
|
|
|
